Szabina írásai

Küllőivel szabdalja a tájat a Nap, meztelen ágakkal hálóvá szövi magát, földbe szúr, hogy gyökeret találjon, olvasztja a hegyek megroskadt havát, jeget tör: széthasad a tó, a fény pengéje zöld húsába mélyed; rombolással, pusztítással így teremti újjá önmagát az Élet. 2017. március 1.

„Csak halkan fáj” – mondanám. Ajkamról tünékeny mosoly lebegne csendesen feléd. Épp csak csillogna két szemem. Talán még el is hinnéd. „Ne félj, csak tompán, alig fáj” – szállna feléd suttogó hangom. De el sem érne még,

Várni rád Valahol már élsz. Odakint. S én olykor megengedem, hogy egy kicsit várjalak. Az erkélyen ülve képzelem,

Egyszer rám találsz majd, s nem leszek többé csüngő falevél ezer között. Aranyból vagy! – mondod majd,

Télen Jeges lábak taposnak védtelen kis szívemen, szemembe apró szilánkokat szór a kegyetlen szél. Kérdések süvítenek át bozótos agyam ágai közt,

Egy réges-régi vers, egy réges-régi kis diákszerelem :) Látni akarlak Látni akarom ahogy finom vonásaidhoz simul a szél, ahogy könnyű mosolyod felém lebeg és reszketek mikor megérint,

Újra otthon Nem volt dobpergés, sem hegedűk. Csak szembejöttél az utcán. Lágy fuvallat, mi magával sodort egy préselt virágszirmot a múltból: súlytalanra száradt hosszú évek során, s már rég elfeledte illatát.

Háttal az útnak csendben fájó ajtóra réved vissza szemem. Kezemre fagyott egy tétova mozdulat. A virágokat akarom, az ajtón túl, végtelen messze a millió színben pompázó illatos hajnali kertet,

Persze volt első és második is... Kísérleteztem egy időben a szonettformával. Egyik eredményét itt olvashatjátok, ami egyben örök optimizmusom kifejeződése is :) III. szonett Zöld fűtenger, hófehéren habzó, szelíden legel a kicsi bárány, tisztán omlik szét a lusta rónán

Ma egy kicsit régebbre lapoztam vissza a verses füzetemben. Végül ezt a szerelmes verset választottam ki Nektek. Valamiért elbújtattam benne Ady Endre egy verssorát. De máig is csinálok néha ilyet :) Tűzijáték Jelenlétedért égek, lázadok, miközben darabokra hullott értelmetlen gondolataim rakosgatom. Minden Egész eltörött,

Egy eddig még nem publikált versem 1998-ból... Félek Ölelj, ölelj még, karjaid tengerébe hogy lemerüljek, vegyél körül, és örvénylő erővel

Ma úgy döntöttem, egy műfordítást osztok meg Veletek. A gimnáziumban kaptuk feladatként németórán. A fordítás dátuma: 1997. február 12. Else Lasker-Schüler: Egy dal Tengerek zúgnak szemeim mélyén, s még mindet el kell sírnom. Bár messzire szállhatnék a vándormadarakkal,

Mikor elhagysz Ígérem, nem sírok majd, mikor elhagysz. Csak nézlek majd, nézem az alkony békés párájába burkolózó lépteid; csak nézem: a halk távolba

Ma estére egy rövidke kis időmértékes játszadozásom eredményét szántam Nektek, 2009-ből. Annak a tizenhat évnek az egyik eltévedt termése, amikor nem tudtam verset írni, hiába próbáltam. Valójában két disztichonból áll, és még rímel is, ami a disztichonnál nem szokás. Fogadjátok elnéző szeretettel. Kis éji disztichon Halkan lépked az este, csókom hinti szemedre,

Lomb-köntösét… Lomb-köntösét az ágyamon felejtve ma hajnalban ellopózott a Nyár. Hiába tapogat ébredő kezem: felhevült csípőjének gödre elsimult már

Csak egyszer Nem mondom százszor, ezerszer, nem kiáltom bele teli tüdővel a tomboló téli szélbe: csak egyszer suttogom el. Egészen halkan, hogy csak te halld. Tisztán, őszintén csendül,