Szabina írásai

Kép: Shawna Erback Mindez egy nyárestén esett meg. Olyan nyárestén, mikor a nap bíbortengerbe merülve búcsúzik, s nehéz szívvel húzza ki sugarait a sudár nyárfák karjai közül. Olyan nyárestén, mikor tücskök és kecskebékák rezgő dala zeng a borókabokrok alól, szénaillatú szellő lengedez a láp felett, s az alkony árnyaihoz bújva lappantyúra les a fürge hermelin.

Borús, esős nappal búcsúzott tőlünk Tunézia. Egy sivár kis kávéház teraszára húzódtunk be a még szemerkélő eső és a hűvös szél elől, mely bőrünket borzolta, és rendületlenül tépázta a nyári ruhám fölé terített égszínkék kendő rojtjait. Ez már nem volt nyár. A parton kapott el minket a zápor. Csipkézett sziklákon egyensúlyozva bóklásztunk, hófehér falú, kertekkel körülvett, elhagyott villák kőkerítései mellett. Itt-ott már lepergett róluk a festés, elővillantva a csupaszszürke vakolatot, és bepillantást engedve az arabok életfelfogásába: nem a külsőség számít igazán.

– Na, megjöttem. – Már meg is vagy, szívem? – Ühüm. Begyújtottam a kazánt, mindjárt meleg lesz. – Közben megcsináltam a reggelid. Kérlek, ne hagyd nyitva az ajtót! – Jól van már, csak lesöpröm a havat. – Ne most, légyszi, később is ráér! – A kabátomról ! Vagy azt akarod, hogy behordjam? – Ja, azt hittem… – Hát, ja ám. Mindig azzal a nyamvadt ajtóval csesztetsz.

Köd van. Félig még alszik a völgy ezen a bágyadt szeptemberi reggelen. A tó vize súlyos higanyként fekszik medrében, mintha túl nehéz volna ahhoz, hogy felszínét bármi is megzavarja. Nem olyan türkiz és smaragd most, amilyennek a brosúrák színes fotóin mutatja magát. Inkább fakóbarna, mint a körülötte nyújtózó fenyőerdők porladó földje, tükre fémesen fénylik a ráhasaló felhő alatt. Néma, nehéz, barna higany. Néha mégis kottyan egyet a gyöngyfehér kavicsokon, és olykor messziről rárikolt egy felijedt vadkacsa. Hangjukat a köd közel viszi a fák közé felvert sátrakhoz.