Kelibia

Borús, esős nappal búcsúzott tőlünk Tunézia. Egy sivár kis kávéház teraszára húzódtunk be a még szemerkélő eső és a hűvös szél elől, mely bőrünket borzolta, és rendületlenül tépázta a nyári ruhám fölé terített égszínkék kendő rojtjait. Ez már nem volt nyár. A parton kapott el minket a zápor. Csipkézett sziklákon egyensúlyozva bóklásztunk, hófehér falú, kertekkel körülvett, elhagyott villák kőkerítései mellett. Itt-ott már lepergett róluk a festés, elővillantva a csupaszszürke vakolatot, és bepillantást engedve az arabok életfelfogásába: nem a külsőség számít igazán.
Másik oldalunkon a tenger vált egyre különösebb színűvé, ahogy a haragos-sötétlila felhők a víz fölé hasaltak. Szinte nem evilági hátteret adtak a vakító falaknak, melyek még visszaverték a hátunk mögül érkező napsugarakat. Az éles kontraszttól minden szín felerősödött. A furcsán idegen világban végre rátaláltunk a kis homokos öbölre, és akkor eleredt az eső. Féktelenül esett, sűrű szúrásokat hagyott a szürkés homokban, majd átáztatta és egybemosta a partot. Az elhagyott strandon egyetlen tépett napernyő billegett, a feltámadó széltől nyikorogva. Bemenekültünk alá, hátunkat nekivetettük a kopott szörfdeszkáknak. Ott ültünk ketten, szavak nélkül, két szőke idegen, és kekszet rágtunk, míg a türkizre színeződött víz felszínén milliónyi csillogófehér gyöngyszem pattogott. Lábujjaink összetapadtak a nedves sótól, orrunkban hibiszkusz és olajos fűszerek keveredtek a tenger vad illatával, és torkunkba kúsztak.
Amikor a zápor lecsillapodott, átfázva indultunk stabilabb menedéket és meleget keresni. A kávézóra a part fölé magasodó dombon, az erőd tövében találtunk. Bejáratánál összetákolt tábla hirdette: PANORAMA WIEV. Fehérre meszelt lépcsők göröngyein egyensúlyoztunk befelé. A terasz néptelen volt, üresen álltak a kék-fehér asztalok,  mint sivatagban elhullott állatok vázai, melyeknek csontjai közt homokot fúj át a szél. Ám itt a szél vizet hozott, így behúzódtunk a féltető alá, és leültünk a falhoz épített, kopott szőnyegekkel letakargatott peremre. A kilátás valóban gyönyörű volt. Az olajfák lombjain túl zöldesszürkén nyújtózott a tenger, és messzire cikázott a sziklás part, lapos tetejű, mészfehér villáival.
Nem hittük, hogy bárki is járhat erre, mégis előkerült egy vézna, bátortalan pincér. Kézzel-lábbal mentateát rendeltünk. Az ital sötéten ült a magas poharakban, tetején vastag rétegben fenyőmag úszott. Illata is sötét volt, mint a forró nyári éjszakák, és éppen olyan fűszeresen édes. Gőzébe burkolóztunk. Az ütött-kopott hangszórókból francia nyelvű lágy zene szólt, ritmusára fecskék táncoltak és sivítoztak a szélben, a borús ég függönye előtt. Minden búcsúzott. Tunézia tőlünk, mi a tengertől, és a világtól a nyár.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Első könyves megjelenésem és dedikálásom

"Tea díj" -- díjat kapott az oldalam