Szabina írásai

Küllőivel szabdalja a tájat a Nap, meztelen ágakkal hálóvá szövi magát, földbe szúr, hogy gyökeret találjon, olvasztja a hegyek megroskadt havát, jeget tör: széthasad a tó, a fény pengéje zöld húsába mélyed; rombolással, pusztítással így teremti újjá önmagát az Élet. 2017. március 1.

Várni rád Valahol már élsz. Odakint. S én olykor megengedem, hogy egy kicsit várjalak. Az erkélyen ülve képzelem,

Egyszer rám találsz majd, s nem leszek többé csüngő falevél ezer között. Aranyból vagy! – mondod majd,

Újra otthon Nem volt dobpergés, sem hegedűk. Csak szembejöttél az utcán. Lágy fuvallat, mi magával sodort egy préselt virágszirmot a múltból: súlytalanra száradt hosszú évek során, s már rég elfeledte illatát.

Lomb-köntösét… Lomb-köntösét az ágyamon felejtve ma hajnalban ellopózott a Nyár. Hiába tapogat ébredő kezem: felhevült csípőjének gödre elsimult már