Szélben és tajtékban
– Nem al heppó, te
buta, hanem Aleppó! – affektált egy vékony hangocska.
– Jól van na… de az
micsoda? – jött a bátortalan, és kissé megbántódott kérdés.
– Nem micsoda, hanem
kicsoda. Hát mi vagyunk! Vagyis leszünk, amikor majd megnövünk. Aleppó-fenyők!
Sose’ figyelsz… – mérgelődött a másik, majd álmodozva folytatta: – Ha elég
nagyok leszünk, még az is lehet, hogy híresek leszünk, és lefest minket is az a
szezám.
Ekkor egy harmadik,
sokkal mélyebb, bársonyosan zengő hang szólt bele a beszélgetésbe:
Elnémult a beszélgetés. Nem úgy az éjszaka. A tenger hullámai zúgtak, csobogtak és csattantak a dél-francia part szikláin, néha még a kert magas kőfalát is elérte a sós tajték. A falakon belül, a fák ágai közt kabócák cirregtek éles hangon. Egy tobozban, egy sudár fenyő legfelső ágán társaival együtt végre békésen aludt a két magocska. Majdnem két éve éltek itt, de lassan eljön az idő: a toboz már nyílni kezdett, és a kis magok szárnyai is talán eléggé megerősödtek már. Tudta ezt a fenyő, s felkészült, ahogy már számtalanszor élete során, hogy kicsinyeit elengedje, és a szél játékára bízza. De maradt még talán néhány nap, amíg ő ringathatja álomba őket.
Az egyik magocska arról
álmodott, hogy anyja közelébe, a kertbe hullik majd. Itt megvédi az erős kőfal,
és gyönyörű, magas, karcsú fenyő válhat belőle, akinek mindenki a csodájára
járhat. Száz évnél is tovább él majd, az emberek dalokat énekelnek róla, és
festők utaznak el hozzá messziről, hogy megőrizzék formáit, íveit, árnyait az
örökkévalóságnak.
A másik magocska a
tengerről álmodott. Minden nap látta a végtelen víztömeget a nyiladozó
tobozból. Órákig bámulta a hullámokat, csodálta a fehér habot, a fény játékát a
fodrokon. Megbűvölte a haragja, és elringatta a nyugalma. El sem tudott
képzelni gyönyörűbbet az egész hatalmas világon.
❧
Néhány nap múlva erős
szél támadt. A fenyőmag éppen azt figyelte, hogyan válnak egyre kövérebbé és
magasabbá a tenger hullámai, amikor furcsán bizonytalanul kezdte érezni magát.
A testvére gyorsan észbe kapott, és rákiáltott:
– Kapaszkodj, nehogy
elvigyen a szél, túl erős, túlságosan kavarog! Még kivinne a falon túlra, és
akkor a jó ég tudja, mi történne!
– Mi történne…? –
kérdezte ijedten a kis mag, miközben a szél egyre inkább behatolt a toboz
pikkelyei közé, és bele-belekapott a szárnyába. De aztán hirtelen rájött, mi
történhetne. Olyan tiszta, olyan világos lett egyszerre minden! Összeszedte az
erejét, és várt. Majd a megfelelő pillanatban kicsit megbillentette a szárnyát
– mert a fenyőmagok tudnak ilyet –, és boldogan megadta magát a kavargó
szélnek.
Néhány ijesztő kanyar
és hajmeresztő bukfenc után az áramlat átrepítette a kőfal túloldalára, majd a
tengerparti sziklák felett hirtelen elengedte. A magocska szédítő pörgésbe
kezdett – a szárnya így lassította az esést –, és már-már földet ért a
sziklákon, amikor egy széllökés újra eltérítette, és a víz felé sodorta. A kis
fenyőmag nagyon megijedt, mert ő csak közel akart lenni a tengerhez, tanulni
akart tőle, olyan akart lenni, mint ő – de beleesni, és az óriási erő
játékszerévé válni, az már más dolog. Kétségbeesve billegette a szárnyát, de
mindhiába: végül mégis a vízbe hullott.
Kicsit megnyugodott, amikor
érezte, hogy a szárnya ráfekszik a vízre, és így a felszínen tud maradni.
Gondolataival rögtön keresni kezdte a testvérét, és hamar meg is találta.
– Jaj de jó, hogy
megvagy! Hol vagy, még a tobozban?
– Nem, leestem én is.
– És hol vagy most?
– Nyugi, minden rendben,
itt vagyok a kertben, közel anyához. De nem láttam, te hova pottyantál. – A
testvére hangja tele volt őszinte aggodalommal. – Ugye nem estél a falon túlra?
A magocska körülnézett.
Csak hullámokat látott mindenütt, de egyszer, amikor magasabbra emelte a víz,
megpillantotta a kert falát és a tengerparti sziklákat. Elég messzire sodródott
tőlük. Nem tudta, mit válaszoljon. Nem akarta, hogy a testvére túlságosan
aggódjon érte, így inkább nem mondta meg az igazat.
– Itt vagyok a fal
túloldalán, a parton, közel hozzád. Ne félj, nem lesz semmi baj.
– Ó, jaj, mondtam, hogy
kapaszkodj, látod, mi lett a vége! Sose’ fogadsz szót, sose’ figyelsz anyára
sem! Hogy fogsz így magasra nőni ott kint, védtelenül? – A hangjában a düh
már-már sírássá csapott át. – Nem fognak rólad verseket írni, és… nem fogsz
száz évig élni – vágta oda keserűen. – De tudod, mit? Úgy kell neked!
A kis fenyőmag nagyon
megbántódott a testvére szavain. Soha nem gondolta, hogy ilyen gonosz is tud
lenni. Nem is tudta hirtelen, mit válaszoljon, de aztán a megbántottság haragba
csapott át, és életében először igazán csúnyán visszabeszélt a testvérének:
– Majd megmutatom én
neked, hogy igenis nagyra fogok nőni! Olyan erős és szép leszek, mint a tenger,
amit te nagyon sok évig nem fogsz látni, te nagyon okos! Előbb fogok benézni a
falon, mint ahogy te ki tudnál nézni!
De a testvére nem
válaszolt, eltűnt a magocska gondolataiból. Talán már nem is hallotta az utolsó
szavakat. A kis fenyőmag kereste, szólongatta őt, de mindhiába. Csendben
pityeregni kezdett, aztán a tenger hullámain ringatózva lassan álomba sírta
magát.
Furcsa, bizsergető
érzésre ébredt. Nem tudta, meddig aludhatott. Bár anyja azt mondta, ha jól
emlékszik, hogy miután leesnek, nagyon sokáig fognak aludni, egészen addig,
amíg fel nem kelnek. Vagy... ki nem kelnek…? Azt kívánta, bárcsak jobban tudott
volna figyelni.
Körülnézett, vagyis
csak körül akart nézni. Majdnem olyan sötét volt, mint egy tobozban. Ha ez
toboz – gondolta –, akkor már kezd kinyílni: egy szűk résen világosság áradt
be, de a kis mag semmit sem látott, csak egy vékonyka csíkot az égből. Nem
találgathatott sokáig, mert a bizsergő érzés egyre erősebbé vált, és annyira
összezavarodtak a gondolatai, hogy már azt sem tudta, ki ő, honnan jött, és
vajon miért. Aztán már azt sem tudta, hogy létezik-e egyáltalán.
❧
Azon a szeles őszi
napon két szárnyas mag hullott ki az öreg kőfallal körülvett kertben álló
Aleppó-fenyő legmagasabban ülő tobozából. Az egyik az elhagyott kertbe esett,
és hamarosan csírázni is kezdett, ahogy az lenni szokott. A másikat viszont
felkapta szél, és a tengerbe pottyantotta. A mag néhány napig a víz felszínén
ringatózott, de végül a hullámok kisodorták a partra, és megakadt egy
sziklarepedés mélyén. Sokáig pihent ott, míg egy nap felpattant, és elkezdte
nyújtogatni az első kis gyökerét, és bontogatni az első kis levélcsomóját.
Hetek teltek el. Aztán
hónapok. A sós víz és az erős szelek által ostromolt parti sziklán egy szívós
kis fenyő növekedett. A szelek elgörbítették a törzsét, és ő görbült, amerre a
szelek formálták, mert így volt jó. Viharos időben néha hullámok csapódtak
neki, de ő a gyökereivel még mélyebbre, még többfelé kanyargott, kapaszkodott a
szikla repedéseiben. Egyszerre harcolt és adta meg magát. Lassan, kitartóan,
óvatosan. És a hónapok évekké teltek, és az évekből lassan megtelt egy évtized.
❧
Egy napon viharos este
köszöntött a dél-francia partokra. A sziklán kapaszkodó girbegurba fenyő már
sejtette, hogy ez a vihar erősebb lesz az eddigieknél. Ismerte az itteni
szeleket, de az a szél, ami most közeledett, egészen más volt. Az ég idegen
színeket és formákat öltött magára.
– Mi történik, mondd? –
kérdezte a tengertől. Bár tudta, hogy ritkán válaszol neki, és ha mégis, akkor
a válasz mindig ködös és szenvtelen. Legtöbbször nem is értette, de mindig
érzett benne valami mély bölcsességet, ami az idők hajnalából érkezett; onnan,
ahonnan az ősi csigaházak simára csiszolt darabkái, amiket néha-néha kivetett
magából.
– Változás az élet, így
halad előre. Rombol és épít, mondják, pedig csak változik. Ez Minden.
Ennyit mondott csak. A
fenyő beszívta, a sós párán át magába engedte a szavak erejét. Tudta, hogy
hiába is kérdezne többet. És bár nem értette, de mégis érezte, hogy ebben a
válaszban minden benne volt.
Körülnézett. A
tengerrel szemben, a sötétedő ég előtt kirajzolódott a vén kőfal. Az évek alatt
meglazultak a kövei: a tövében néhány kisebb darab szikla hevert, amik már
kihullottak belőle. A fal felett látszottak egy másik, magasabb fenyő felső
ágai, de az a fa sosem szólt hozzá.
A kis fenyőt a szíve a
tengerhez húzta, és ez mindig is így volt. Nem volt sem kezdete, sem oka ennek
a vonzalomnak. Egy volt vele, mégis külön; s ez egyszerre jelentett számára
biztonságérzetet és szűnni nem akaró vágyakozást. De mélyen, valahol ott, ahol
a törzse és a gyökerei találkoztak, élt benne egy másik érzés, egy elmosódott tudás,
hogy ez az öreg kőfal is jelent valamit. Valamit, amit már réges-rég
elfelejtett. Csak annyit tudott biztosan, hogy mindenképp magasabbra akart nőni
nála. Felső ágaival folyamatosan az ég felé törekedett, de még mindig túl
alacsony volt.
Az idegen szél egyre
erősebbé vált. Másképp kavargott, mint ahogy az itteni szelek szoktak,
szaggatta, tépte a fenyő ágait. Felkorbácsolta a tengert, egy-egy lökése
késként szántott a hullámok közé, fröcskölt és csapkodott. A víz hatalmas
tömegei egyre nagyobb erővel rohantak neki a parti szikláknak. A kis fenyő
igyekezett nyugodt maradni. Arra gondolt, hogy a gyökerei egybeolvadnak a
kővel, amibe olyan sok repedésen bebújva kapaszkodott. Arra figyelt, hogy a
törzse erős, és ellenáll a legvadabb hullámoknak is; és arra is, hogy az ágai
rugalmasak, és megadóan hajolnak mindenfelé, amerre a szél rángatja őket. De egy
légörvény egyszer csak hirtelen elkapta az egyik nagyobb ágát, és nem
eresztette. A fenyő kitartott, ameddig bírt, de a feszítés egyre erősödött, míg
végül az ág egy nagy reccsenéssel letört, a kis fa előtt pedig elsötétült
minden.
Amikor magához tért, a
vihar még mindig tombolt, bár egy kicsit mintha veszített volna az erejéből. A
hullámok már kifáradva támadták a törzsét. Gyönyörű, hatalmas ága a sziklákon
hevert, és bár ugyanolyan élőnek tűnt, mint a többi, a fa tudta, hogy hamarosan
megsárgulnak a tűlevelei, kiszáradnak a rostjai, és a tenger talán majd elviszi
magával. Fájó szívvel nézett körbe – de hirtelen megakadtak a gondolatai, és
alig hitte el, amit lát. Egy pillanat alatt elfelejtette a letört ágat, a
vihart, a habzó hullámokat.
A vén fal egy kis
részen teljesen leomlott. Szabálytalan kövek hevertek mindenfelé, törmelék
borította a parti sziklákat. A résen át egy gyönyörű, egyenes törzsű, magas
fenyőt pillantott meg, akit tépett, rángatott a tenger felől bezúduló szél.
Sudár törzse nem volt elég erős, hogy ellenálljon; ágai nem voltak elég
rugalmasak, hogy megadják magukat. A kis fenyő megpróbálta túlkiabálni a vihar
dübörgését, ami újra hevesebbé vált. Minden erejével próbálta gondolataival
elérni a magas fát, de csak nem találta. Aztán egyszer végre meghallotta a
kiáltását:
– Segítség!
Valahonnan ismerős volt
neki a hang. Valami megmozdult benne, ott, ahol a gyökerei és a törzse
találkoznak, és felvillant egy kép, nagyon régről, ahogy a magasból a tengert
bámulja megbabonázva, és egy kis hangocska azt mondja neki, hogy már megint nem
figyel…
– Kapaszkodj erősen a
gyökereiddel! – kiabált a magas fának, akit egyre vadabbul csavargatott a szél.
– Nem bírok! Segítség!
– Ne félj, erős a
törzsed, és hajlékonyak az ágaid! – bíztatta, de valahol mélyen tudta, hogy ez
nem igaz. A fa túl magas volt, túl vékony, mint akit sosem fújt erősebb szél,
mint aki mást sem akart, csak egyenesen felfelé nyújtózni. És akkor újabb
emlékkép tört elő a múltból, egy fenyőről, aki magas és híres akart lenni. És
egy kiáltás, a saját kiáltása, ami haragos volt és fájó: Majd megmutatom én
neked! Előbb fogok benézni a falon, mint ahogy te ki tudnál nézni!
A szél orkán erejűvé
fokozódott, és a kis fenyő elkeseredetten próbált kitartani, de a hangja már
nem ért el a magas fáig. Tehetetlenül nézte, ahogy a vihar ívbe hajlítja a
sudár törzset. Aztán egyszer csak egy hatalmas reccsenés hallatszott: a karcsú
fenyő kettétört. Törzse a földből egyenesen nyúlt felfelé, de fele magasságánál
megtört, és a lombkorona a súlyánál fogva a földre zuhant. Esése közben nagy
robajjal törte a körülötte álló fák, bokrok, és a saját ágait. A kis
tengerparti fenyő majdnem újra elájult a döbbenettől. Próbálta szólongatni a
testvérét – mert már rájött, honnan ismerős neki –, de nem kapott választ.
Sokáig kiabált, de mindhiába. A karcsú fa néma maradt.
Reggelre elvonult a
vihar. A felkelő nap átragyogott a távozó felhők résein. A girbegurba kis fenyő
némán nézte a tenger nyugodt fodrait. A kőfal ledőlt, a testvére kettétört, saját
törzse mellett pedig egy vastag ág feküdt élettelenül. De a tenger ugyanaz
maradt. Mintha semmi sem történt volna.
Egyszer csak egy
erőtlen hangra lett figyelmes:
– Mi… mi történt…?
A testvére volt az.
Magához tért, de még nem ébredt a helyzet tudatára. Aztán lassan rájöhetett,
mert keservesen sírni kezdett. A kis fa ügyetlenül próbálta vigasztalni:
– Na, ne sírj, attól
nem lesz jobb… – Aztán inkább elhallgatott. Sosem vigasztalt még senkit, és nem
emlékezett arra sem, hogy ő maga valaha is sírt volna. A testvére egyszer csak
beszélni kezdett, a szavai a zokogás erejével törtek ki belőle:
– Egész életemben azért
nőttem, azért nyújtózkodtam, hogy minél magasabb, minél szebb legyek! Most már
arra is emlékszem, hogy azért akartam a kertbe esni, hogy a fal megvédjen.
Híres akartam lenni, száz évig élni, és most nézz rám! Hát ki akar majd így
verset költeni rólam? Milyen híres festő akarna lefesteni egy… egy ilyet!
A kis fenyő csak
hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna. Testvére sírása egy idő után kicsit
alábbhagyott, de aztán újra felzokogott:
– Ráadásul, amikor
kiestél a falon túlra, annyira dühös voltam rád, és már emlékszem, hogy milyen
gonosz dolgokat mondtam! Akkor úgy gondoltam, soha többé nem akarok beszélni
veled. De fogalmam sem volt arról, hogy miközben nőni kezdek, teljesen
elfelejtelek!
A girbegurba fenyő most
már vissza tudta idézni magában a veszekedést. Emlékezett rá, hogy mennyire
megbántották a testvére szavai. De már azt is tudta, hogy csak azért beszélt
vele olyan csúnyán, mert rettentően féltette őt. Attól félt, hogy örökre
elveszíti. Hogy a falon kívül nem fog életben maradni. Végül csak ennyit válaszolt:
– Ugyan már… Nincs
semmi baj.
A kettétört fenyő
sírása lassan lecsillapodott. Talán, mert kicsit megnyugodott. Talán csak, mert
nagyon elfáradt. Erőtlen hangon suttogta:
– Bocsáss meg… kérlek…
– Te is bocsáss meg
nekem – válaszolt a girbegurba fácska. Aztán, kis szünet után félve
megkérdezte: – És anya…?
– Anya itt van, nem
messze tőlem. Már idős, és csak ritkán beszél, de jól van.
A kis fa rájött, hogy
az ő ágait látta mindig is a kőfal pereme felett.
– De miért nem szólt
hozzám soha?
– Azt mondja, hogy ő
elengedi a gyerekeit. Hogy így nekik is jobb, mert ez az élet rendje. De ha
valamelyikünk emlékszik rá, és akármilyen messzire is vitte a szél, mégis megkeresi
őt, akkor mindig nagyon örül.
– Én is beszélhetek
hozzá? – kérdezte a fenyő reménykedve.
– Biztosan – válaszolt
a testvére. – Csak próbáld meg! – És akkor, ha egy nagyon kicsit is, de
elmosolyodott.
❧
Sok-sok év telt el a
nagy vihar óta. A girbegurba fenyő nagyra és erősre nőtt, letört ága helyén
újak hajtottak ki. Lenyűgöző, különleges alakja, törzsének és ágainak minden
görbülése arról mesélt, hogyan harcol és adja is meg magát egyszerre a szél és
a tenger erejének. Sokat beszélgetett az anyjával is, aki igyekezett átadni
neki minden tudását a világról. A kis fenyő pedig arról beszélt neki, amit a
tengertől megtanult. Még mindig megkérdezte néha a tengert. Nagyon ritkán még
mindig kapott választ, és már egyre több mindent megértett belőle.
A félbetört fenyő
néhány hónapig némaságba burkolózott a vesztesége miatt. De aztán észrevette,
hogy csonka törzséből közben friss hajtások fakadtak, és ez újra visszahozta az
életkedvét, anyja és testvére nagy örömére. A hajtások az évek alatt erős
ágakká fejlődtek. A törzse megedződött a szélben, és a gyökerei is mélyebbre
nyújtóztak. Ha valaki ránézett, olyan fát láthatott, ami egyetlen másik fenyőre
sem hasonlított, és az biztos, hogy nagyon sokáig nem felejtette el őt.
Nem vagyok híres festő.
De egyszer arra a vidékre sodort az élet, és megcsodáltam két igazán különleges
Aleppó-fenyőt. Néhány órára megpihentem az árnyékukban, és bár nem ismertem a
történetüket, de írtam nekik egyet.
2015. március-április
2015. március-április
Megjegyzések