Szélben és tajtékban

– De mi az, hogy al heppó?
– Nem al heppó, te buta, hanem Aleppó! – affektált egy vékony hangocska.
– Jól van na… de az micsoda? – jött a bátortalan, és kissé megbántódott kérdés.
– Nem micsoda, hanem kicsoda. Hát mi vagyunk! Vagyis leszünk, amikor majd megnövünk. Aleppó-fenyők! Sose’ figyelsz… – mérgelődött a másik, majd álmodozva folytatta: – Ha elég nagyok leszünk, még az is lehet, hogy híresek leszünk, és lefest minket is az a szezám.
Ekkor egy harmadik, sokkal mélyebb, bársonyosan zengő hang szólt bele a beszélgetésbe:
– Nem szezám, kicsim, hanem Cézanne. De most már csitt, aludjatok. Már nincs sok hátra.

Elnémult a beszélgetés. Nem úgy az éjszaka. A tenger hullámai zúgtak, csobogtak és csattantak a dél-francia part szikláin, néha még a kert magas kőfalát is elérte a sós tajték. A falakon belül, a fák ágai közt kabócák cirregtek éles hangon. Egy tobozban, egy sudár fenyő legfelső ágán társaival együtt végre békésen aludt a két magocska. Majdnem két éve éltek itt, de lassan eljön az idő: a toboz már nyílni kezdett, és a kis magok szárnyai is talán eléggé megerősödtek már. Tudta ezt a fenyő, s felkészült, ahogy már számtalanszor élete során, hogy kicsinyeit elengedje, és a szél játékára bízza. De maradt még talán néhány nap, amíg ő ringathatja álomba őket.
Az egyik magocska arról álmodott, hogy anyja közelébe, a kertbe hullik majd. Itt megvédi az erős kőfal, és gyönyörű, magas, karcsú fenyő válhat belőle, akinek mindenki a csodájára járhat. Száz évnél is tovább él majd, az emberek dalokat énekelnek róla, és festők utaznak el hozzá messziről, hogy megőrizzék formáit, íveit, árnyait az örökkévalóságnak.
A másik magocska a tengerről álmodott. Minden nap látta a végtelen víztömeget a nyiladozó tobozból. Órákig bámulta a hullámokat, csodálta a fehér habot, a fény játékát a fodrokon. Megbűvölte a haragja, és elringatta a nyugalma. El sem tudott képzelni gyönyörűbbet az egész hatalmas világon.



Néhány nap múlva erős szél támadt. A fenyőmag éppen azt figyelte, hogyan válnak egyre kövérebbé és magasabbá a tenger hullámai, amikor furcsán bizonytalanul kezdte érezni magát. A testvére gyorsan észbe kapott, és rákiáltott:
– Kapaszkodj, nehogy elvigyen a szél, túl erős, túlságosan kavarog! Még kivinne a falon túlra, és akkor a jó ég tudja, mi történne!
– Mi történne…? – kérdezte ijedten a kis mag, miközben a szél egyre inkább behatolt a toboz pikkelyei közé, és bele-belekapott a szárnyába. De aztán hirtelen rájött, mi történhetne. Olyan tiszta, olyan világos lett egyszerre minden! Összeszedte az erejét, és várt. Majd a megfelelő pillanatban kicsit megbillentette a szárnyát – mert a fenyőmagok tudnak ilyet –, és boldogan megadta magát a kavargó szélnek.
Néhány ijesztő kanyar és hajmeresztő bukfenc után az áramlat átrepítette a kőfal túloldalára, majd a tengerparti sziklák felett hirtelen elengedte. A magocska szédítő pörgésbe kezdett – a szárnya így lassította az esést –, és már-már földet ért a sziklákon, amikor egy széllökés újra eltérítette, és a víz felé sodorta. A kis fenyőmag nagyon megijedt, mert ő csak közel akart lenni a tengerhez, tanulni akart tőle, olyan akart lenni, mint ő – de beleesni, és az óriási erő játékszerévé válni, az már más dolog. Kétségbeesve billegette a szárnyát, de mindhiába: végül mégis a vízbe hullott.
Kicsit megnyugodott, amikor érezte, hogy a szárnya ráfekszik a vízre, és így a felszínen tud maradni. Gondolataival rögtön keresni kezdte a testvérét, és hamar meg is találta.
– Jaj de jó, hogy megvagy! Hol vagy, még a tobozban?
– Nem, leestem én is.
– És hol vagy most?
– Nyugi, minden rendben, itt vagyok a kertben, közel anyához. De nem láttam, te hova pottyantál. – A testvére hangja tele volt őszinte aggodalommal. – Ugye nem estél a falon túlra?
A magocska körülnézett. Csak hullámokat látott mindenütt, de egyszer, amikor magasabbra emelte a víz, megpillantotta a kert falát és a tengerparti sziklákat. Elég messzire sodródott tőlük. Nem tudta, mit válaszoljon. Nem akarta, hogy a testvére túlságosan aggódjon érte, így inkább nem mondta meg az igazat.
– Itt vagyok a fal túloldalán, a parton, közel hozzád. Ne félj, nem lesz semmi baj.
– Ó, jaj, mondtam, hogy kapaszkodj, látod, mi lett a vége! Sose’ fogadsz szót, sose’ figyelsz anyára sem! Hogy fogsz így magasra nőni ott kint, védtelenül? – A hangjában a düh már-már sírássá csapott át. – Nem fognak rólad verseket írni, és… nem fogsz száz évig élni – vágta oda keserűen. – De tudod, mit? Úgy kell neked!
A kis fenyőmag nagyon megbántódott a testvére szavain. Soha nem gondolta, hogy ilyen gonosz is tud lenni. Nem is tudta hirtelen, mit válaszoljon, de aztán a megbántottság haragba csapott át, és életében először igazán csúnyán visszabeszélt a testvérének:
– Majd megmutatom én neked, hogy igenis nagyra fogok nőni! Olyan erős és szép leszek, mint a tenger, amit te nagyon sok évig nem fogsz látni, te nagyon okos! Előbb fogok benézni a falon, mint ahogy te ki tudnál nézni!
De a testvére nem válaszolt, eltűnt a magocska gondolataiból. Talán már nem is hallotta az utolsó szavakat. A kis fenyőmag kereste, szólongatta őt, de mindhiába. Csendben pityeregni kezdett, aztán a tenger hullámain ringatózva lassan álomba sírta magát.

Furcsa, bizsergető érzésre ébredt. Nem tudta, meddig aludhatott. Bár anyja azt mondta, ha jól emlékszik, hogy miután leesnek, nagyon sokáig fognak aludni, egészen addig, amíg fel nem kelnek. Vagy... ki nem kelnek…? Azt kívánta, bárcsak jobban tudott volna figyelni.
Körülnézett, vagyis csak körül akart nézni. Majdnem olyan sötét volt, mint egy tobozban. Ha ez toboz – gondolta –, akkor már kezd kinyílni: egy szűk résen világosság áradt be, de a kis mag semmit sem látott, csak egy vékonyka csíkot az égből. Nem találgathatott sokáig, mert a bizsergő érzés egyre erősebbé vált, és annyira összezavarodtak a gondolatai, hogy már azt sem tudta, ki ő, honnan jött, és vajon miért. Aztán már azt sem tudta, hogy létezik-e egyáltalán.



Azon a szeles őszi napon két szárnyas mag hullott ki az öreg kőfallal körülvett kertben álló Aleppó-fenyő legmagasabban ülő tobozából. Az egyik az elhagyott kertbe esett, és hamarosan csírázni is kezdett, ahogy az lenni szokott. A másikat viszont felkapta szél, és a tengerbe pottyantotta. A mag néhány napig a víz felszínén ringatózott, de végül a hullámok kisodorták a partra, és megakadt egy sziklarepedés mélyén. Sokáig pihent ott, míg egy nap felpattant, és elkezdte nyújtogatni az első kis gyökerét, és bontogatni az első kis levélcsomóját.
Hetek teltek el. Aztán hónapok. A sós víz és az erős szelek által ostromolt parti sziklán egy szívós kis fenyő növekedett. A szelek elgörbítették a törzsét, és ő görbült, amerre a szelek formálták, mert így volt jó. Viharos időben néha hullámok csapódtak neki, de ő a gyökereivel még mélyebbre, még többfelé kanyargott, kapaszkodott a szikla repedéseiben. Egyszerre harcolt és adta meg magát. Lassan, kitartóan, óvatosan. És a hónapok évekké teltek, és az évekből lassan megtelt egy évtized.



Egy napon viharos este köszöntött a dél-francia partokra. A sziklán kapaszkodó girbegurba fenyő már sejtette, hogy ez a vihar erősebb lesz az eddigieknél. Ismerte az itteni szeleket, de az a szél, ami most közeledett, egészen más volt. Az ég idegen színeket és formákat öltött magára.
– Mi történik, mondd? – kérdezte a tengertől. Bár tudta, hogy ritkán válaszol neki, és ha mégis, akkor a válasz mindig ködös és szenvtelen. Legtöbbször nem is értette, de mindig érzett benne valami mély bölcsességet, ami az idők hajnalából érkezett; onnan, ahonnan az ősi csigaházak simára csiszolt darabkái, amiket néha-néha kivetett magából.
– Változás az élet, így halad előre. Rombol és épít, mondják, pedig csak változik. Ez Minden.
Ennyit mondott csak. A fenyő beszívta, a sós párán át magába engedte a szavak erejét. Tudta, hogy hiába is kérdezne többet. És bár nem értette, de mégis érezte, hogy ebben a válaszban minden benne volt.
Körülnézett. A tengerrel szemben, a sötétedő ég előtt kirajzolódott a vén kőfal. Az évek alatt meglazultak a kövei: a tövében néhány kisebb darab szikla hevert, amik már kihullottak belőle. A fal felett látszottak egy másik, magasabb fenyő felső ágai, de az a fa sosem szólt hozzá.
A kis fenyőt a szíve a tengerhez húzta, és ez mindig is így volt. Nem volt sem kezdete, sem oka ennek a vonzalomnak. Egy volt vele, mégis külön; s ez egyszerre jelentett számára biztonságérzetet és szűnni nem akaró vágyakozást. De mélyen, valahol ott, ahol a törzse és a gyökerei találkoztak, élt benne egy másik érzés, egy elmosódott tudás, hogy ez az öreg kőfal is jelent valamit. Valamit, amit már réges-rég elfelejtett. Csak annyit tudott biztosan, hogy mindenképp magasabbra akart nőni nála. Felső ágaival folyamatosan az ég felé törekedett, de még mindig túl alacsony volt.
Az idegen szél egyre erősebbé vált. Másképp kavargott, mint ahogy az itteni szelek szoktak, szaggatta, tépte a fenyő ágait. Felkorbácsolta a tengert, egy-egy lökése késként szántott a hullámok közé, fröcskölt és csapkodott. A víz hatalmas tömegei egyre nagyobb erővel rohantak neki a parti szikláknak. A kis fenyő igyekezett nyugodt maradni. Arra gondolt, hogy a gyökerei egybeolvadnak a kővel, amibe olyan sok repedésen bebújva kapaszkodott. Arra figyelt, hogy a törzse erős, és ellenáll a legvadabb hullámoknak is; és arra is, hogy az ágai rugalmasak, és megadóan hajolnak mindenfelé, amerre a szél rángatja őket. De egy légörvény egyszer csak hirtelen elkapta az egyik nagyobb ágát, és nem eresztette. A fenyő kitartott, ameddig bírt, de a feszítés egyre erősödött, míg végül az ág egy nagy reccsenéssel letört, a kis fa előtt pedig elsötétült minden.

Amikor magához tért, a vihar még mindig tombolt, bár egy kicsit mintha veszített volna az erejéből. A hullámok már kifáradva támadták a törzsét. Gyönyörű, hatalmas ága a sziklákon hevert, és bár ugyanolyan élőnek tűnt, mint a többi, a fa tudta, hogy hamarosan megsárgulnak a tűlevelei, kiszáradnak a rostjai, és a tenger talán majd elviszi magával. Fájó szívvel nézett körbe – de hirtelen megakadtak a gondolatai, és alig hitte el, amit lát. Egy pillanat alatt elfelejtette a letört ágat, a vihart, a habzó hullámokat.
A vén fal egy kis részen teljesen leomlott. Szabálytalan kövek hevertek mindenfelé, törmelék borította a parti sziklákat. A résen át egy gyönyörű, egyenes törzsű, magas fenyőt pillantott meg, akit tépett, rángatott a tenger felől bezúduló szél. Sudár törzse nem volt elég erős, hogy ellenálljon; ágai nem voltak elég rugalmasak, hogy megadják magukat. A kis fenyő megpróbálta túlkiabálni a vihar dübörgését, ami újra hevesebbé vált. Minden erejével próbálta gondolataival elérni a magas fát, de csak nem találta. Aztán egyszer végre meghallotta a kiáltását:
– Segítség!
Valahonnan ismerős volt neki a hang. Valami megmozdult benne, ott, ahol a gyökerei és a törzse találkoznak, és felvillant egy kép, nagyon régről, ahogy a magasból a tengert bámulja megbabonázva, és egy kis hangocska azt mondja neki, hogy már megint nem figyel…
– Kapaszkodj erősen a gyökereiddel! – kiabált a magas fának, akit egyre vadabbul csavargatott a szél.
– Nem bírok! Segítség!
– Ne félj, erős a törzsed, és hajlékonyak az ágaid! – bíztatta, de valahol mélyen tudta, hogy ez nem igaz. A fa túl magas volt, túl vékony, mint akit sosem fújt erősebb szél, mint aki mást sem akart, csak egyenesen felfelé nyújtózni. És akkor újabb emlékkép tört elő a múltból, egy fenyőről, aki magas és híres akart lenni. És egy kiáltás, a saját kiáltása, ami haragos volt és fájó: Majd megmutatom én neked! Előbb fogok benézni a falon, mint ahogy te ki tudnál nézni!
A szél orkán erejűvé fokozódott, és a kis fenyő elkeseredetten próbált kitartani, de a hangja már nem ért el a magas fáig. Tehetetlenül nézte, ahogy a vihar ívbe hajlítja a sudár törzset. Aztán egyszer csak egy hatalmas reccsenés hallatszott: a karcsú fenyő kettétört. Törzse a földből egyenesen nyúlt felfelé, de fele magasságánál megtört, és a lombkorona a súlyánál fogva a földre zuhant. Esése közben nagy robajjal törte a körülötte álló fák, bokrok, és a saját ágait. A kis tengerparti fenyő majdnem újra elájult a döbbenettől. Próbálta szólongatni a testvérét – mert már rájött, honnan ismerős neki –, de nem kapott választ. Sokáig kiabált, de mindhiába. A karcsú fa néma maradt.

Reggelre elvonult a vihar. A felkelő nap átragyogott a távozó felhők résein. A girbegurba kis fenyő némán nézte a tenger nyugodt fodrait. A kőfal ledőlt, a testvére kettétört, saját törzse mellett pedig egy vastag ág feküdt élettelenül. De a tenger ugyanaz maradt. Mintha semmi sem történt volna.
Egyszer csak egy erőtlen hangra lett figyelmes:
– Mi… mi történt…?
A testvére volt az. Magához tért, de még nem ébredt a helyzet tudatára. Aztán lassan rájöhetett, mert keservesen sírni kezdett. A kis fa ügyetlenül próbálta vigasztalni:
– Na, ne sírj, attól nem lesz jobb… – Aztán inkább elhallgatott. Sosem vigasztalt még senkit, és nem emlékezett arra sem, hogy ő maga valaha is sírt volna. A testvére egyszer csak beszélni kezdett, a szavai a zokogás erejével törtek ki belőle:
– Egész életemben azért nőttem, azért nyújtózkodtam, hogy minél magasabb, minél szebb legyek! Most már arra is emlékszem, hogy azért akartam a kertbe esni, hogy a fal megvédjen. Híres akartam lenni, száz évig élni, és most nézz rám! Hát ki akar majd így verset költeni rólam? Milyen híres festő akarna lefesteni egy… egy ilyet!
A kis fenyő csak hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna. Testvére sírása egy idő után kicsit alábbhagyott, de aztán újra felzokogott:
– Ráadásul, amikor kiestél a falon túlra, annyira dühös voltam rád, és már emlékszem, hogy milyen gonosz dolgokat mondtam! Akkor úgy gondoltam, soha többé nem akarok beszélni veled. De fogalmam sem volt arról, hogy miközben nőni kezdek, teljesen elfelejtelek!
A girbegurba fenyő most már vissza tudta idézni magában a veszekedést. Emlékezett rá, hogy mennyire megbántották a testvére szavai. De már azt is tudta, hogy csak azért beszélt vele olyan csúnyán, mert rettentően féltette őt. Attól félt, hogy örökre elveszíti. Hogy a falon kívül nem fog életben maradni. Végül csak ennyit válaszolt:
– Ugyan már… Nincs semmi baj.
A kettétört fenyő sírása lassan lecsillapodott. Talán, mert kicsit megnyugodott. Talán csak, mert nagyon elfáradt. Erőtlen hangon suttogta:
– Bocsáss meg… kérlek…
– Te is bocsáss meg nekem – válaszolt a girbegurba fácska. Aztán, kis szünet után félve megkérdezte: – És anya…?
– Anya itt van, nem messze tőlem. Már idős, és csak ritkán beszél, de jól van.
A kis fa rájött, hogy az ő ágait látta mindig is a kőfal pereme felett.
– De miért nem szólt hozzám soha?
– Azt mondja, hogy ő elengedi a gyerekeit. Hogy így nekik is jobb, mert ez az élet rendje. De ha valamelyikünk emlékszik rá, és akármilyen messzire is vitte a szél, mégis megkeresi őt, akkor mindig nagyon örül.
– Én is beszélhetek hozzá? – kérdezte a fenyő reménykedve.
– Biztosan – válaszolt a testvére. – Csak próbáld meg! – És akkor, ha egy nagyon kicsit is, de elmosolyodott.



Sok-sok év telt el a nagy vihar óta. A girbegurba fenyő nagyra és erősre nőtt, letört ága helyén újak hajtottak ki. Lenyűgöző, különleges alakja, törzsének és ágainak minden görbülése arról mesélt, hogyan harcol és adja is meg magát egyszerre a szél és a tenger erejének. Sokat beszélgetett az anyjával is, aki igyekezett átadni neki minden tudását a világról. A kis fenyő pedig arról beszélt neki, amit a tengertől megtanult. Még mindig megkérdezte néha a tengert. Nagyon ritkán még mindig kapott választ, és már egyre több mindent megértett belőle.
A félbetört fenyő néhány hónapig némaságba burkolózott a vesztesége miatt. De aztán észrevette, hogy csonka törzséből közben friss hajtások fakadtak, és ez újra visszahozta az életkedvét, anyja és testvére nagy örömére. A hajtások az évek alatt erős ágakká fejlődtek. A törzse megedződött a szélben, és a gyökerei is mélyebbre nyújtóztak. Ha valaki ránézett, olyan fát láthatott, ami egyetlen másik fenyőre sem hasonlított, és az biztos, hogy nagyon sokáig nem felejtette el őt.

Nem vagyok híres festő. De egyszer arra a vidékre sodort az élet, és megcsodáltam két igazán különleges Aleppó-fenyőt. Néhány órára megpihentem az árnyékukban, és bár nem ismertem a történetüket, de írtam nekik egyet.

2015. március-április

Megjegyzések

Névtelen üzenete…
Ami nem pusztít el, az megerősít. Nagyon szép írás! :)

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tigris

Érints meg! antológia megjelenés