Köd van. Félig még alszik a völgy ezen a bágyadt szeptemberi reggelen. A tó vize súlyos higanyként fekszik medrében, mintha túl nehéz volna ahhoz, hogy felszínét bármi is megzavarja. Nem olyan türkiz és smaragd most, amilyennek a brosúrák színes fotóin mutatja magát. Inkább fakóbarna, mint a körülötte nyújtózó fenyőerdők porladó földje, tükre fémesen fénylik a ráhasaló felhő alatt. Néma, nehéz, barna higany. Néha mégis kottyan egyet a gyöngyfehér kavicsokon, és olykor messziről rárikolt egy felijedt vadkacsa. Hangjukat a köd közel viszi a fák közé felvert sátrakhoz.