Szabina írásai

– De mi az, hogy al heppó? – Nem al heppó, te buta, hanem Aleppó! – affektált egy vékony hangocska. – Jól van na… de az micsoda? – jött a bátortalan, és kissé megbántódott kérdés. – Nem micsoda, hanem kicsoda. Hát mi vagyunk! Vagyis leszünk, amikor majd megnövünk. Aleppó-fenyők! Sose’ figyelsz… – mérgelődött a másik, majd álmodozva folytatta: – Ha elég nagyok leszünk, még az is lehet, hogy híresek leszünk, és lefest minket is az a szezám. Ekkor egy harmadik, sokkal mélyebb, bársonyosan zengő hang szólt bele a beszélgetésbe: – Nem szezám, kicsim, hanem Cézanne. De most már csitt, aludjatok. Már nincs sok hátra.

Háttal az útnak csendben fájó ajtóra réved vissza szemem. Kezemre fagyott egy tétova mozdulat. A virágokat akarom, az ajtón túl, végtelen messze a millió színben pompázó illatos hajnali kertet,

Bármilyen földhözragadt dolog is ez, le kell írnom néhány tudnivalót ennek az oldalnak a tartalmáról. Hogy mit szabad, és mit nem szabad. Kezdjük is, és essünk túl rajta hamar.

Persze volt első és második is... Kísérleteztem egy időben a szonettformával. Egyik eredményét itt olvashatjátok, ami egyben örök optimizmusom kifejeződése is :) III. szonett Zöld fűtenger, hófehéren habzó, szelíden legel a kicsi bárány, tisztán omlik szét a lusta rónán

Ma egy kicsit régebbre lapoztam vissza a verses füzetemben. Végül ezt a szerelmes verset választottam ki Nektek. Valamiért elbújtattam benne Ady Endre egy verssorát. De máig is csinálok néha ilyet :) Tűzijáték Jelenlétedért égek, lázadok, miközben darabokra hullott értelmetlen gondolataim rakosgatom. Minden Egész eltörött,

Egy eddig még nem publikált versem 1998-ból... Félek Ölelj, ölelj még, karjaid tengerébe hogy lemerüljek, vegyél körül, és örvénylő erővel

Ma úgy döntöttem, egy műfordítást osztok meg Veletek. A gimnáziumban kaptuk feladatként németórán. A fordítás dátuma: 1997. február 12. Else Lasker-Schüler: Egy dal Tengerek zúgnak szemeim mélyén, s még mindet el kell sírnom. Bár messzire szállhatnék a vándormadarakkal,

Mikor elhagysz Ígérem, nem sírok majd, mikor elhagysz. Csak nézlek majd, nézem az alkony békés párájába burkolózó lépteid; csak nézem: a halk távolba

Ma estére egy rövidke kis időmértékes játszadozásom eredményét szántam Nektek, 2009-ből. Annak a tizenhat évnek az egyik eltévedt termése, amikor nem tudtam verset írni, hiába próbáltam. Valójában két disztichonból áll, és még rímel is, ami a disztichonnál nem szokás. Fogadjátok elnéző szeretettel. Kis éji disztichon Halkan lépked az este, csókom hinti szemedre,

Lomb-köntösét… Lomb-köntösét az ágyamon felejtve ma hajnalban ellopózott a Nyár. Hiába tapogat ébredő kezem: felhevült csípőjének gödre elsimult már

Csak egyszer Nem mondom százszor, ezerszer, nem kiáltom bele teli tüdővel a tomboló téli szélbe: csak egyszer suttogom el. Egészen halkan, hogy csak te halld. Tisztán, őszintén csendül,

Nyírő Szabina vagyok. Ezen a blogon az írásaimat olvashatod. Gyerekkorom óta írogatok mindenfélét. Kipróbáltam már verset, novellát, apró kis elmélkedéseket, sőt, egyszer még egy regénynek is nekiálltam... izé... neki akartam állni.