Kelibia
Borús, esős nappal búcsúzott tőlünk Tunézia. Egy sivár kis kávéház teraszára húzódtunk be a még szemerkélő eső és a hűvös szél elől, mely bőrünket borzolta, és rendületlenül tépázta a nyári ruhám fölé terített égszínkék kendő rojtjait. Ez már nem volt nyár. A parton kapott el minket a zápor. Csipkézett sziklákon egyensúlyozva bóklásztunk, hófehér falú, kertekkel körülvett, elhagyott villák kőkerítései mellett. Itt-ott már lepergett róluk a festés, elővillantva a csupaszszürke vakolatot, és bepillantást engedve az arabok életfelfogásába: nem a külsőség számít igazán.