Tigris

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?


William Blake: Tigris
(Szabó Lőrinc fordítása, részlet)

Egy

A lány a teremtő isten színe elé készült.

Hónapokig habozott, elszánja-e magát erre a lépésre, de úgy érezte, nem maradt más választása. Belefáradt abba, hogy erővel visszatartsa a haragot: a vadállatot, amit mellkasa rácsai közé zárt, és ami folyamatosan kaparta belülről, hogy kijusson. Elege lett abból, hogy a kérdései, melyeket senki sem tudott megválaszolni, éjszakánként újra meg újra beleordítanak álmai dzsungelébe.

Persze próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Látszatra derűsen élte a napjait. A zaklatott éjszakák után bevetette az összegyűrt ágyat, lezuhanyzott, aztán bőséges reggelivel, kávéval és visszafogott sminkkel vágott neki az újabb napnak. Az egyetemen végigülte az összes előadást, és esténként egy pohár ital mellett kellemesen elcsevegett a szaktársaival a kortárs festészetről. De hiába takarta az igazságot ágyterítővel, kávéval, sminkkel, a vászonnak nem hazudhatott. Hónapok óta egyetlen képet sem festett.

Nem. Semmi sem volt rendben. Ezért állt itt, ebben a poros, szemetes utcában, több ezer kilométerre attól a helytől, amit az otthonának nevezett. Mozdulatlanul, enyhén oldalra dőlve várakozott a körülötte kavargó embertömegben, mint a tétova villanyoszlopok, amik a színesre mázolt épületek falai mellett és a piac sátrai között meredeztek. Régről ismerős, csípős, édes és olajos illatok szálltak a fűszerárustól, a sütödés sátor alól, a meghatározhatatlan folyadéktócsákból és az emberek ruháiból. Itt még a vakolatnak és az utca megkopott kövezetének is sajátos, intenzív aromája volt.

A délutáni hőség enyhülésével Pushkar, a hinduk egyik legszentebb városa feléledt. Zsibongott, kiabált, nevetett és kolompolt. Fehér ruhás férfiak és színpompás kelmékbe öltözött asszonyok siettek a dolgukra. Voltak, akik cipőben, de még többen mezítláb lépkedtek a porban, kosarakat cipelve, vézna teheneket kerülgetve. Mintha mindannyian a város utca-ereiben lüktető vér sejtjei lettek volna: sodró, de türelmes lendülettel haladtak, ki-ki a számára kijelölt feladattal. Egy turistacsoport tagjai is közéjük keveredtek, de elvegyülni nem tudtak. Elárulta őket a ruházatuk, a fényképezőgépük, a vonásaik és még inkább a lelkesedésbe vegyült döbbenet az arcukon.

A lány arannyal díszített, sötétzöld szárit viselt. Szabad végét kendőként a fejére terítette, hogy félhosszúra vágott hajával ne tűnjön ki túlzottan a helyiek közül. Nem akarta, hogy turistának nézzék. Hiszen itt született a közelben, és itt is élt nyolcéves koráig, amíg Angliában élő rokonai magukhoz nem vették. Azóta nem járt Indiában. Már nem ez volt az otthona, de innen szakadtak ki a gyökerei, és meglehet, hogy néhány szál észrevétlenül és makacsul még mindig ide kapaszkodott.

Nagyjából kétórányi autóútra keletre lehetett az a csendes kis radzsasztáni falu, ahol a világra jött. Anyja a Rashmi nevet adta neki. Azt mondta, azért, mert a születése napsugárként ragyogta be szegényes és nehéz életét. Főleg azok után, hogy a férjét néhány hónappal később elvitte egy járvány. Attól kezdve az asszony még keményebben dolgozott, de így is nagyon szűkösen éltek. A lány emlékeiben mégis barackszín fényűvé, lágy körvonalúvá porosodtak ezek az évek. Boldog volt.

Aztán egy napon minden megfeketedett. Idegenek jöttek érte az iskolába. Azt mondták, az édesanyja meghalt egy balesetben, kint a földeken. Az árvaházról nem sok emléke maradt, sem a nővérekről vagy a többi gyerekről, mert ezt az időszakot nagyrészt valami szürke, sivár tudatállapotban töltötte, ahová az igazság elől menekült el. Azért sem, mert nem tartott sokáig. A fásultságból néhány hét múlva egy kedves pár rántotta ki, akik távoli nagynénjeként és nagybátyjaként mutatkoztak be, és azt mondták, mostantól velük fog élni a világ túlsó végén. Az anyja haláláról ők sem árultak el többet, és egy idő után már nem is emlegették. Azt tanították, hogy az életre kell emlékezni.

És Rashmi, a napsugár az életre emlékezett. Egészen addig, amíg néhány hónapja takarítás közben rá nem akadt egy tizennégy évvel korábbi újságkivágásra. A feketeség újra előkúszott, és idáig űzte őt.

Kettő

A tömeg zsibongása közepette egy vékonyka hangra figyelt fel. Egy nagyon kicsi és nagyon koszos lányka nézett fel rá félősen, és türelmesen szólongatta. Rashmi szíve összeszorult. Mintha régi önmaga lépett volna elő az emlékeiből. Zavarba jött, mert nem tudta, mit adhatna a kis kéregetőnek. A cipőjével együtt minden holmiját beadta már a mögötte lévő üzletbe, hiszen a teremtő isten elé csak mezítláb lehet járulni, és nem is vihet magával semmit, csak az áldozati ajándékot. Sajnálkozva nézett az utcai árustól vásárolt, újságpapírtölcsérbe töltött rózsaszín és sárga virágszirmokra, amiket ideges ujjai között szorongatott. Aztán észrevette, hogy a szirmok között apró, színes cukorkák bújnak meg. Semmi más nem jutott eszébe, így kihalászott egy csipetnyit a csemegéből, és a kislány maszatos tenyerébe nyomta. Ő félős kis állatként futott be a tömeg menedékébe, de Rashmi rövidesen újra megpillantotta, a szomszéd ház sarkához bújva. Nézte a szenvedélyt, amivel a gyerek azt a csöppnyi édességet eszegeti, és arra gondolt, hogy adhatott volna neki többet. A papírtölcsérben bőven maradt még áldozat az istennek.

Pushkar a hinduk teremtő istenének, Brahmának a városa, és egy szent tó köré épült. A legendák szerint a tó egy lótuszvirág szirmából keletkezett, amit Brahma a földre ejtett. Mások azt mondják, az isten könnyeiből alakult ki. Rashmi inkább az utóbbiban szeretett hinni, de most nem ez számított, hanem az, hogy ebben a városban áll India egyetlen Brahma-temploma. És Rashminak a teremtő istennel volt dolga.

Nekivágott a templomhoz vezető hosszú lépcsősornak. Meztelen talpán át egész testében érezte a meleg követ, és az ujjai bőrén keresztül is, ahogy a hagyomány szerint három-négylépésenként megállt, és megérintette a lépcsőfokokat. Elért a visszafogottan csipkézett fehér kapuig, és lehajtott fejjel belépett a templom belső udvarába. Középen, lépcsős emelvényen állt a gazdagon díszített központi szentély. A piros kupolás tető kékre festett oszlopokon nyugodott, alatta hívők sora várta, hogy az oltárhoz járulhasson.

Az udvar csendjét harangkongás törte meg. Egy férfi szólaltatta meg az oltár előtt lógó harangot, amikor a szentélybe lépett. Rashmi tudta, hogy ez a szokás, de zaklatottságában a hirtelen hang mégis megijesztette. Emlékeiből elővillant a szalagcím.

Emberevő tigris gyilkolt Radzsasztánban.

Az újságcikk szűkszavú volt. Egy indiai fiatalasszonyról adott hírt, akit a nemrég alapított Ranthambore Nemzeti Park közelében egy kóborló, kiéhezett tigris megtámadott és megölt. Az asszony egy leánygyermeket hagyott árván, akit a hatóságok árvaházban helyeztek el. A tigrist nagy erőkkel keresik.

A cikk dátuma a lány minden kétségét eloszlatta. Tombolt, majd szótlanul meredt maga elé percekig, aztán újra zokogott, és ez így ment órákig, amíg a nevelőszülei hazaértek, és végre elmesélték neki a teljes történetet.

Rashmi régóta tudta, hogy évtizedekkel korábban csaknem az egész családjuk Angliába költözött. Születésekor a szülein és egyik nagyanyján kívül nem volt élő rokona Indiában, a család kitelepült tagjaival pedig már régóta nem álltak kapcsolatban. A nagynénje azon a napon végre elmondta, hogyan találtak rá mégis Rashmira. Amikor az újságcikkből értesült a tigristámadásról, az asszonynak furcsa megérzése támadt. Napokig próbált felülkerekedni rajta, de mégsem tudott megnyugodni, amíg a férje segítségével ki nem nyomozták, ki is volt az a fiatalasszony. A többi már jött magától, tették, amit egy családnak tennie kell.

A lány lassan lecsillapodott, hiszen rájött, hogy nem sok új van ebben a történetben. Meggyőzte magát, hogy a tigristámadás ténye semmin sem változtat. Bármi lehetett volna, egy autó, egy kidőlt fa, nem számít már. Az életre kell emlékezni.

Valami mégis megváltozott. Harag növekedett a lelkében, olyan lassan és csendesen, hogy kezdetben észre sem vette. Egyre nyugtalanabbul aludt. Kedvessége és nyitottsága feszültséggé vált, amit később minden erejével megpróbált letagadni, és elrejteni korábbi barátságos természetének álarca mögé. A legjobban az ijesztette meg, hogy attól a naptól kezdve egyszerűen nem tudott festeni. Sorra dobálta ki a befejezetlen, átfirkált, széttépett vázlatokat. Később már a ceruzát sem vette a kezébe, csak bámulta az üres lapot, míg a sarokban várakozó fehér vásznak porosodni kezdtek.

Anyja halálát eddig megváltoztathatatlan tényként kezelte. Most talált egy bűnöst.

Teljes erejéből gyűlölte a tigrist.

Rashmi mellkasában heves kaparászásba kezdett a vadállat, de a lány még időben megfékezte. Amikor belépett a Brahma-szentélybe, mozdulatai már nyugalmat sugároztak. Jobb kezével felnyújtózkodott, és a harang nyelvét erőteljesen oldalra ütötte. A zúgás betöltötte a pavilont. Az oltár előtt álló hindu paphoz, a brahmanához lépett, kezébe adta az áldozati ajándékot, az pedig beleborította egy kosárba a többi virágszirom és cukorka közé. Imát mormolt, majd a kosár tartalmából egy marokkal visszaadott a lánynak. Már a következő hívőhöz fordult volna, de Rashmi csendesen megszólította.

– Várjon. Kérem…

A fehér szakállú, idősödő férfi kibillent a szertartás megszokott menetéből. Visszafordult a lányhoz, és zavartan méregette. Megfestett homlokát egy pillanatra összeráncolta. Rashmi könyörgőn nézett rá.

– Segítségért jöttem.

Szavai hatására a brahmana mintha más emberré változott volna át. Egyházi szolgából bölcs tanítóvá lett, tartása kiegyenesedett, tekintete úgy nyílt ki, mint az ölelésre tárt karok.

– Hallgatlak – biztatta a lányt.

Rashmi röviden elmondta neki, miért érkezett. Beszélt anyja haláláról, a haragról és az állandóan visszatérő kérdésről, amit megfogalmazni nem tudott, mert alaktalanul bömbölt a bensőjében. Aztán belenézett a brahmana békésen ragyogó szemébe:

– Tud nekem segíteni?

– Nem – mosolygott a pap. – Én nem. – Félrevonta a lányt, és beszélni kezdett.

Három

A virágszirmok az olvadásnak indult cukorkákba ragadtak Rashmi nyirkos tenyerében. Óvatosan lépdelt a kövezeten, még mindig mezítláb. Mellette omladozó vakolatú épületek váltogatták egymást színesre festett házakkal, bejáratukat és homlokzatukat áttört mintázatú ablakok és csipkés csúcsívek díszítették. A lemenő nap narancsos fényében minden szín még ragyogóbbá vált.

A szűk utca végére érve aztán teljes szépségében a szeme elé tárult a szent tó. A hatalmas, nyugodt felszín visszatükrözte az égboltot, a hegyeket, a tavat körülvevő kupolás, oszlopos fehér épületeket, és a ghatokat: az épületek falaitól a vízig vezető lépcsősorokat. A ghatokon mindenfelé hinduk és turisták ereszkedtek le a tóhoz, vagy üldögéltek a lépcsőfokokon.

A lány a szárija alját megemelve, lassan lépdelt lefelé a vízig. Követte a brahmana tanácsát: a tóba dobta a már ragacsos, megszentelt áldozati ajándékot, megmosta a kezét és a lábait Brahma szent, minden bűnt elmosó könnyeiben, és leült a lépcsőre, hogy elcsendesítse az elméjét, és imádkozzon.

Sokáig ült ott, de mindhiába. A nap már lement, az ég bársonyos sötétkékké vált, és a ghatok is kiürültek, ám ő egyre feszültebbé vált. Hogy is tudott volna megnyugodni? Gyűlölte azt az istent, aki idesírta ezt a szívfájdítóan gyönyörű tavat! Hogy is tudott volna imádkozni hozzá?

Hiába utazott el ilyen messzire, nem segített. Csak egy dolog változott. A gyűlölete tárgya.

Teljes erejéből gyűlölte a teremtő istent, amiért megalkotta a tigrist.

A harag vadállata őrjöngésbe kezdett a mellkasában, de Rashmi többé már nem akarta visszafogni. Engedte, hogy átszakítsa ketrece rácsait, és zokogás képében törjön ki belőle. A lány karjait az ég felé nyújtva belekiáltott a kihalt táj feletti hűvösödő levegőbe. Felkelt, jajgatva belegázolt a tóba, és dühödten ütni és rúgni kezdte a vizet. Könnyei összevegyültek a teremtő isten könnyeivel. Idővel kimerült, és egyensúlyát vesztve elesett a vízben. Aztán kivonszolta magát a partra, lekuporodott a lépcsőre, és álomba sírta magát.

Lábai már alig bírták el vékonyra lefogyott testét. Meggyötört mancsai fájdalmasan nyomódtak újra és újra a felforrósodott, éles kavicsokkal teli porba. Bundája megfakult, nyelve kiszáradva lógott ki lihegő szájából. Borzalmasan kimerült volt, de még borzalmasabban éhes. Vadászni már nem maradt ereje, könnyű prédát keresett, madárfiókát, sebesült rágcsálót vagy akár dögöt is, csak ehessen. Már a látása sem volt a régi. Az összemosódott tájban, nem messze tőle mégis kirajzolódott egy magányos alak. Tágra nyílt szemmel próbált koncentrálni. Egy asszony volt az. Lehajolva szedegetett valamit a földről.

Egy csenevész bokor árnyékába kushadt. Aztán óvatosan egyre közelebb lopózott. Izmai felkészültek, orrcimpái remegtek, lélegzete lelassult. Maradék erejének utolsó cseppjei a végső ugrásra csoportosultak át. Nem maradt több esélye. Tudta, ha elvéti, akkor ez lesz élete utolsó mozdulata. Nekilódult.

Ekkor látta meg, hogy az alak felegyenesedett, és észrevette őt. A vadászösztöntől kiélesedett látásával felismerte az édesanyja arcát. Az idő megállt, a perc megfagyott. Az asszony ragyogó tekintettel nézett rá:

– Lányom! Te vagy az...? Micsoda gyönyörű nő lett belőled! Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél! – Néhány pillanatig mosolyogva hallgatott, és gyönyörködve nézte őt. Aztán elkomolyodott: – Kérlek, Rashmi, menj el a házhoz, ahol éltünk. Tudom, hogy nem lesz könnyű. De ott megtalálod a válaszokat, amiket olyan elszántan keresel.

Az idő újra megindult, és ő az éhségtől reszkető, sovány teste utolsó lendületével az asszonyra vetette magát.

Négy

Már világosodott az ég a tó felett, amikor a lány felébredt. Megpróbált életet önteni elgémberedett tagjaiba. Karján egy helyütt lehorzsolódott a bőr, és a por beleragadt nedves szárija anyagába, de nem érdekelte. Csak a felkavaró álom járt a fejében. Minél előbb indulni akart.

Felzörgette a templommal szemközti üzlet tulajdonosát, hogy a holmiját magához vegye, aztán visszasietett a szállodába. Rendbeszedte magát egy kicsit, megmosakodott és átöltözött. Kendője ráncait úgy rendezte el a karján, hogy eltakarja vele a horzsolást. Aztán bekopogott a mostohabátyja szobájának ajtaján.

Sejtette, hogy a férfi egy szemhunyásnyit sem aludt éjszaka. De tudta, tartani fogja magát a megegyezésükhöz, és nem fog a keresésére indulni. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a bátyja elkísérje Indiába, de Rashmi csak azzal a feltétellel ment bele, ha megengedi, hogy ezt egyedül csinálja végig. Ennek ellenére mielőbb meg akarta nyugtatni őt.

A közösen elköltött reggeli után Rashmi rendelt egy autót, és visszavonult a szobájába, hogy felkészüljön. Amikor eldöntötte, hogy Indiába utazik, elsőként a szülőfalujába tervezett ellátogatni. De ahogy közeledett az indulás napja, már egyre kevésbé volt biztos benne, hogy tényleg ezt akarja. Végül az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert úgy érezte, egyszerűen nem képes rá. Rettenetesen félt attól, mit talál, ha visszatér. Átfoglalták a szállodát, és Jaipur repülőteréről egyenesen Pushkarba utaztak. A tó partján látott álom azonban meggyőzte arról, hogy nincs más választása: muszáj szembenéznie a múltjával. Nem lehet valamit csak félig csinálni.

Fényes, sötétbarna haját megmosta, középen elválasztva hátrasimította és összetűzte. Szemének fekete kontúrt rajzolt, homlokára piros bindit festett, ahogyan édesanyja szokta. Nézte magát a tükörben néhány percig, tekintetével végigsimította a vonásait. Vajon hasonlít rá? Már évek óta nem tudta felidézni az arcát, de talán ilyen volt ő is. Csak sápadtabb, vékonyabb, arccsontjai kiugrottak, ajka gyakran kiszáradt. Rashmi úgy sejtette, hogy a kemény munka törte meg, és talán valami mélyen elzárt bánat. Sosem merte megkérdezni tőle, hogy szerette-e a férjét, mert nem akarta elszomorítani. De biztosan hiányzott neki.

Újra szárit vett fel. Lassú mozdulatokkal, szinte szertartásosan tekerte a derekára a hat méter hosszú selymet. Hajtogatta, majd a csípőjétől körbevezette a hátán, a mellkasán, fel a válláig, ahol díszes tűvel rögzítette a hozzá illő felsőrészhez. A maradék anyagot hagyta szabadon lelógni a háta mögött.

Gondosan választotta ki ezt a szárit a mai napra. Barackszínű volt, mint a gyermekkora.

Öt

Néhány órányi zötykölődés után megérkezett a kis falucskába. Az aszfalt már egy ideje elfogyott az autó kerekei alól; a lány útját porfelhő kísérte a monszun előtti szárazságtól megviselt tájon. Szeme előtt feltűntek a falu első házai bepiszkolódott falaikkal és vakolatlan kőkerítéseikkel. Közöttük faág- és téglarakások álltak és a tüzelésre használt, kiszárított tehéntrágyalepények halmai.

Lépésben hajtott be a keskeny úton. A haladását néhány méter után még inkább lelassította a főutca mentén zajló vásár. Elárusító kordék, sátrak szűkítették le az utat, és a csomagokat cipelő falubeliek. Egy csapat félmeztelen kisgyerek izgatottan mutogatott és kiabált a forgatagon átvergődni próbáló ismeretlen autó felé. Rashmi feladta a küzdelmet, az első adandó alkalommal leparkolt egy mellékutcában. Talán jobb is, gondolta, ha sétál egyet a hosszú vezetés után.

Kerülőúton indult el, hogy ne kelljen átvágnia a vásáron. Nem akarta most a tömeget, a figyelme túlságosan is önmaga felé fordult. Nem lett volna ereje végigsétálni a harsány árusok és kíváncsiskodó tekintetek között.

A falu nagyon apró volt, így hamar megtalálta az utcát, amit keresett. Lélegzetét visszatartotta, öklét is összeszorította, úgy várta, hogy a sarok után a szeme elé táruljon az ismerős kép. Alig merte megtenni az utolsó néhány lépést. De amikor mégis sikerült, a szívében megőrzött, barackszínné porosodott emlék véglegesen múlttá vált.

Sosem voltak gazdagok, de kicsiny házuk mindig tiszta és takaros volt. Most még az alakját is alig tudta felfedezni abban a szemetes romhalmazban, ami előtt földbe gyökerezett lábbal állt. A falak egy része leomlott, vagy talán az építőanyagért rombolták le. A kitört ablakokon át hulladékkal teledobált helyiségekbe látott. A bejárati ajtót kibontották és elvitték.

Rashmi szeméből némán áradt a könny. Szétnyílt ajkai között próbált lélegezni, legyőzve a mellkasára nehezedő nyomást. Újra megfeketedett minden. A távolból megindult az a régről ismert sivár szürkeség, hogy magába fogadja őt, hogy belemenekülhessen az igazság elől. Ám a lány most nem engedte közel magához. Át akarta élni ezeket a perceket. Érezni akarta, ahogy a lelkének minden zugát átjárja az elmúlás fájdalma. Megkereste a régi lakószoba ablakát, és a romokon átbukdácsolva megpróbált odajutni.

Egy kiáltás ijesztette meg. Rashmi hátranézett. Egy kifakult száriba öltözött nő sietett felé haragosan, de ahogy meglátta a lány arcát, tágra nyílt a szeme, és kiesett a kezéből a kosár. Gyümölcsök gurultak szét az úton. Az asszony szája egy szót formált hangtalanul:

– Amrita…

Rashmi egy pillanatra teljesen összezavarodott. Nem értette a jelenetet, a nő dühét és ijedtségét, és az édesanyja oly régen hallott, drága nevét az ajkán. Aztán felismerte az asszonyban szomszédjukat, anyja régi barátnőjét, aki bizonyára a piacról tért haza. Rájött, mitől rémülhetett meg, és sietve megnyugtatta:

– Nem, nem... A lánya vagyok. Rashmi. Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni.

Az asszony csak lassan értette meg a helyzetet. Óvatosan közeledett az idegenhez, mint egy riadt, de kíváncsi macska, és az arcát fürkészte. Mikor odaért hozzá, megfogta a kezét, megtapintotta a karját. Amikor meggyőződött róla, hogy nem kísértő holtat lát, két tenyere közé fogta a lány fejét, és magához ölelte.

– Ó, Rashmi, Rashmi! Hát visszatértél? Te drága gyermek!

A lány már nem sírt. Szelíden tűrte az idősebb nő örömét. Végtelen fáradtság tört rá. Semmi mást nem akart, csak hogy néhány percre a kislánya lehessen ennek az asszonynak, aki lágyan simogatja a haját, és akinek a karjaiban visszarepülhet a barackszín fényű évekbe.

Az asszony kiengedte az ölelésből, újra megfogta a kezét, és finoman húzni kezdte:

– Na, gyere! Ne álldogálj itt a szemétben. Nincs már ezek között a romok között semmi... Készítek neked valamit enni. Olyan kimerültnek tűnsz!

Rashmi nem ellenkezett. Újra gyermek akart lenni, a válaszok várhattak. Tudta, hogy most már megtalálja őket. Mindig hitt az édesanyjának.

Hat

Egyszerű, szegényes berendezésű, mégis otthonos konyhában üldögéltek. Miközben Rashmi evett, vendéglátója az életéről és az új családjáról kérdezgette. Ő maga is mesélt a faluról, a gyermekeiről, az életükről, de egyelőre bölcsen kerülte azokat a témákat, amik felzaklathatták volna a lányt.

Az étel elfogyott, és a két nő közé bágyadt csend telepedett. Akkor az asszony felkelt, leszedte az asztalt, és egy kendőbe tekert csomaggal tért vissza. Nagyot sóhajtott, ahogy a lány szemébe nézett. Rashmi torka összeszorult, de nem kérdezett semmit, csak türelmesen várt.

– Hamar elment a híre, hogy a házatok üresen áll – kezdte az asszony. – Nem sok mindent tudtunk tenni. Éjszaka érkeztek, felforgatták a szobákat, és mindent vittek, ami mozdítható. Bár tudom, nem volt ott semmi, ami másnak érték lehet. Másnap átmentem, és átkutattam a házat, hátha meg tudok még menteni valamit. Sajnos amit nem vittek el, azt széttörték. A törmelék között találtam azért néhány papírt, dokumentumot, és összeszedtem őket.

A nő elhallgatott. Rashmi tudta, időt akar hagyni neki, hogy felkészüljön, de fogalma sem volt róla, hogyan tegye. Az utóbbi napokban túl sokszor kellett már felkészülnie. Úgy érezte, mostanra elfáradt benne a félelem. Már nem aggódott azon, vajon milyen megrázkódtatást rejtegethet számára a következő perc. Nyugodt hangon kérdezte:

– Milyen papírok voltak azok?

– Rashmi... Úgy hiszem, te sem tudtad, hogy édesanyád nagyon beteg volt.

– Beteg...? Nem, nem tudtam. – A lány megdöbbent. Egyszerre tisztán elővillant az emlékeiből anyja arca. Látta a sápadt bőrt, a kiugró arccsontokat, és a bánatot, amit el akart rejteni, de még akkor is ott volt a szemében, amikor nevetett.

– Én sem. Senkinek sem mondta el, és nem is láttuk rajta, de nem sok ideje volt hátra. Az orvosi papírok mind itt vannak a dobozban. És más is. De jobb, ha te magad látod. – Kihajtogatott a kendőből egy faragott faládikát, és átnyújtotta a lánynak. – Megőriztem neked őket, ha valaha visszatérnél, és tudni akarnád az igazságot.

– Köszönöm. Nagyon hálás vagyok érte – rebegte a lány. A keze enyhén reszketett, ahogy a dobozért nyúlt.

– Most elmegyek, van néhány elintéznivalóm – mondta az asszony, azzal felkelt, végigsimított Rashmi haján, és egyedül hagyta a néma házban. Az ajtóból még visszafordult:

– A dobozban találsz egy borítékot is. Nem nyitottam fel...

Leletek, zárójelentések, onkológiai szakvélemény, egy kibetűzhetetlen recept, amit sosem váltottak ki. Latin szavak, rövidítések, bélyegzők és fejlécek ítéltek szenvtelenül egy ember életéről. Rashmi kiüresedett szívvel lapozgatott a dokumentumok között. Aztán másféle fejlécekre figyelt fel. Állami szervek, hivatalok, nagykövetség. Mondatok cikáztak a kezei közül kipergő papírlapokon:

...Sajnálattal közöljük…

...nem tudunk felvilágosítást adni…

...címük ismeretlen…

...nincs felhatalmazásunk…

...ismeretlen helyre költöztek...

...sajnáljuk, de…

Végül megtalálta a borítékot. Nem volt rajta címzés, csak édesanyja neve a feladónál. Az aprólékos gonddal megformált betűkben a lány alig ismerte fel anyja kézírását. Óvatosan bontotta fel a sok éve lezárt, soha el nem küldött levelet.

Drága Kuzinom!

Bocsáss meg, hogy ismeretlenül írok neked. Nem is ismerhetjük egymást, hisz a sorsunk már réges-rég szétvált, mikor nagyapám úgy döntött, hogy mégis Indiában marad, és itt keresi a boldogulását. De egy család vagyunk, és rajtatok kívül nem maradt más, akitől segítséget kérhetnék.

Van egy nyolcéves kislányom, Rashmi. Egyedül nevelem őt, mert a férjem korán meghalt. Nagyon szerényen élünk, de igyekszem mindent megadni neki, ami erőmből telik. Sajnos már nem tehetem sokáig. Az orvosok szerint hamarosan meghalok. Nem tudják, hogy egy-két év, vagy csak hónapok vannak hátra. Megbékélnék a sorsommal, de a szívem megszakad, ha arra gondolok, mi lesz a lányommal. Árvaházba kerül, vagy talán az utcára, és rettegek, hogy milyen sors vár rá.

Sosem találkoztunk, és én mégis hatalmas dolgot kérek. Könyörgöm, vegyétek magatokhoz a lányom! Neveljétek őt saját gyermeketekként! Ne engedjétek, hogy koldusként végezze!

Az időm egyre fogy, és egyre kétségbeesettebb vagyok. Nem tudom, hogy ez a levél valaha is elér-e hozzátok. Semmit sem kérek már az istenektől, csak egyetlen dolgot: hogy valahogy, bárhogy, de megtaláljalak benneteket!

Rashmi ujjai közül halk zizzenéssel hullott ki a levél. A régi papírlapokból felszálló por finoman lebegett az ablakon beszűrődő fényben. A percek végtelennek tűntek, és ő csak nézett maga elé. Az elméje üres volt, még nem rakta össze a képet, de érezte, hogy valahol a mellkasában, egészen mélyen minden darab a helyére került. Nem volt már harag odabent, sem gyűlölet, csak béke és hála.

Ki tudja, mennyi idő telt el, mire ismét érzékelte a környezetét. Lehajolt a levélért, és újra elolvasta az utolsó mondatot:

Semmit sem kérek már az istenektől, csak egyetlen dolgot: hogy valahogy, bárhogy, de megtaláljalak benneteket!

A kör bezárult.

A tigris beteljesítette a sorsát.

Utóhang

Másfél évvel később egy radzsasztáni állatvédő szervezet árverést tartott a tigrisek megmentéséért. A ragadozó korábban nem örvendett nagy népszerűségnek a lakosság körében, mert az élőhelyüket vesztett, kiéhezett állatok néha embereket is megtámadtak. Így a megszaporodott orvvadászok ellen sem sietett senki fellépni. A tigrisek a kihalás szélére kerültek. A kormány ekkor szigorú szabályozásokat vezetett be, emellett újabb nemzeti parkok és rezervátumok jöttek létre. Szerencsére elérték, hogy az utóbbi években újra elkezdett nőni a tigrisek száma Indiában.

Az állatvédők a többi tárgy között egy festményt is árverésre bocsátottak. A képet egy indiai születésű, Angliában élő fiatal festő ajánlotta fel. Egy tigrist ábrázolt. Az aprólékosan kidolgozott, fenséges állat szinte ragyogott Radzsasztán sivatagában.