Kamilla

Kép: Shawna Erback

Mindez egy nyárestén esett meg. Olyan nyárestén, mikor a nap bíbortengerbe merülve búcsúzik, s nehéz szívvel húzza ki sugarait a sudár nyárfák karjai közül. Olyan nyárestén, mikor tücskök és kecskebékák rezgő dala zeng a borókabokrok alól, szénaillatú szellő lengedez a láp felett, s az alkony árnyaihoz bújva lappantyúra les a fürge hermelin.

Már besötétedett. Az izzadó mezőkre enyhülést hozó, hűvöskék takaró borult, résein előbuggyantak a csillagok. Majd a hold is felbandukolt az égre, s ezüstre festette a tájat. Ezüstté váltak a mocsár vizének fényesen feszülő foltjai, ezüstté a sebesen surranó lápi pócok pikkelye, ezüstösen derengett a nyírfaliget, és ezüstszín ködként lebegett a ligetben egy könnyű köntös is. Kamilla köntöse. Mert ezen a nyárestén esett meg, hogy Kamilla tündért lesni ment. Kertek alatt szökött ki a kíváncsi házak ablakszeme elől, puha talpán alig neszezve lopózott, lábszárát zizzenő füvek, susogó nádak simították, s egy éji fuvallat hűvös ujjakkal hárfázott hullámzó hajának húrjain.

Ismerte az ösvényt, mely a lápon át vezette. Nem fenyegették őt a mocsár csalóka csapdái, az éj zajai nem ijesztették meg. Könnyű lépte a ligetbe vitte, ott érte el őt a hold ecsetje, mely ezüstre festette tejfehér köntösét. És várt. Sokáig várt ott, fejét egy nyír karcsú vállára hajtotta, orrába költözött a fa zörgő papírbőrének illata. Pockok matattak bogyót kutatva, baglyok bolyongtak pockot vadászva, s olykor iszapos-vad ízűt sóhajtott a láp. Majd az éj búcsút intett a tájnak, ám hunyorgó csillagszemeivel még látta, ahogy Kamilla némán hazafelé ballag. Lassú lépte nyomán álmok hulltak az ismerős ösvény porába. Talán majd holnap…

Mindez egy nyárestén esett meg. Olyan nyárestén, melyen a hold ezüstben fürdeti a rétet. S mikor a kelő nap sugarai újra simíthatták a sudár nyárfák ágait, a ligetből egy rókafiú indult vissza vackába. Boldogan bújt anyja bundájába, s álmosan suttogta: Képzeld, Anya, tündért láttam!